Bejön Lukáts Andor, aztán Benedek Miklós, aztán Szabó Éva; leülnek az asztalhoz, és Lázár Kati is bejön, és megkérdezi: kértek enni?. Kérnek, nem kérnek, enni fognak, négy amerikai-olasz nagyszülő és középen a pasta. Mi kell még? Az unoka.

Az első felvonás vég nélküli kacagással telik el, az összes tipikus helyzet előadódik, ami egy ilyen összetartó, életigenlő talján famíliában előfordulhat. A nézők gurulnak a nevetéstől. A második felvonásban is a hasukat fogják, de ritkábban, ugyanis felszínre kerülnek elmélázásra alkalmas kérdések. Mert az a konfliktus, hogy az így is csak hetente megjelenő unoka el akar menni messzire, az bizony nem olaszfüggő, hanem a föld bármelyik családjában megtörténhet, és bizony meg is történik.

A két generáció céljaiban is jókora különbségek merülnek fel, Nicknek már adott, amiért a nagyszülei megküzdöttek. Neki nem kell megvetnie a lábát más kultúrában, mert ő már beleszületett. Azt sem értik az öregek, hogy sármos unokájuk 29 éves létére miért nem talál magának egy helyes lányt, akit elvehetne feleségül, ők bizony még a húszadik évüket sem töltötték be, máris egybekeltek, és azóta, 55 esztendeje jóban, rosszban kitartanak egymás mellett. Ők még a szomszéd kerületbe se mennek át, nemhogy másik államba. Nekik Seatle az üveghegyen is túl van, Nicknek ez csak két órás repülőút. Nincsenek tisztában, mivel keresi a kenyerét a gyerek, mi fán terem a marketingmenedzser, azt meg végképp fel nem foghatják, mit nyavalyog, amikor mindene megvan, miért jár pszichológushoz, mikor ők ingyen meghallgatják, nekik bármit elmondhat…

Mindközönségesen szórakoztató színháznak szoktuk mondani azt, amikor az előadás után nem ül órákig gyomrunkban a hatás, nem beszélgetünk kis csoportokban a színház előtt az „üzenetről”, nem gondolkodunk napokig egy-egy jeleneten; viszont elengedetten és derűsen élvezzük a színészek játékát, amely persze ízléses, ötletes, tehetséges, szellemes, és rendezőileg kordában tartott.