Szombaton Pokorny Lia szereplésével a Dolgok, amikért érdemes élni című darabot láthattuk a Dunakeszi Teátrumban.
Végig olyan érzése van az embernek az előadás alatt, mintha egy érzelmi hullámvasúton ülne. Ahogy a monodrámákban gyakran lenni szokott, az élet igen nagy kérdései kerültek elő.
Az előadást követően a művésznő elárulta, hogy hálás a dunakeszi közönségnek, amiért ilyen lelkesen vettek részt az előadásban. Tényleg az egész olyan volt, mintha előre koreografált jeleneteket láthatnánk, pedig a szereplők mindegyike „csak” beugró volt és a színdarab előtt kapott sárga cetlik segítségével váltak a közreműködőkké.
Pokorny Lia a Dunakeszi Teátrumnak adott interjújában őszintén mesélt a darab lényegéről, depresszióról, kamaszok neveléséről és más érdekes dolgokról is.
AZ ELSŐ RUTIN KÉRDÉS A DUNAKESZI TEÁTRUMBA LÁTOGATÓ SZÍNÉSZEK FELÉ, HOGY VAN-E VALAMI KÖTŐDÉSED DUNAKESZIHEZ?
Nincs. Illetve talán csak annyi, hogy amikor a gyermekem még kisebb volt, erre jártunk lovagolni. Sajnálatos módon azóta már abba hagyta.
NAGYON KEDVES VOLT AZ ELŐADÁS ÉS JÓKAT IS NEVETTÜNK KÖZBEN, DE EZ AZ ELŐADÁS MÉG IS CSAK KOMOLY DOLGOKRÓL SZÓL. AZ TALÁN NEM SPOILER, HOGY A DARAB EGYIK FŐ MOMENTUMA A DEPRESSZIÓ. TE MIT GONDOLSZ A DEPRESSZIÓRÓL?
Nagyon sokszor azt gondoljuk, hogy ez valami különleges dolog. Betegség. Az embernek fogalma nincs arról sokszor, hogy ő például depressziós.
Ebben a darabban is az a legérdekesebb, hogy az ember hall róla, hogy van ilyen. Sokszor azt érezzük, hogy ez egy olyan probléma, amit már gyakorlatilag nem is tud felszínre hozni. Csak egy állandósult rosszkedv. Tehát már hozzászokunk ahhoz az állapothoz, amiben benne vagyunk. Gyakran beszélni se nagyon tudunk róla, mert szégyelljük, hogy esetleg ezt már annak hívják.
Az ember azt mondja, hogy ‘jaj ma rossz kedvem van ezért, meg azért’, de mindig megpróbál a felszínre feljönni. Felvenni azt a maszkot, hogy viselkedjen a családja előtt, a barátok előtt, a munkahelyén. Erről beszélni olyan kínos is, és nem tudja az ember nevén nevezni, hogy miért nem vagyok állandóan boldog, mikor mindenem megvan akár.
Szerintem ez a csodálatos ebben a darabban, hogy gyakorlatilag a nézőtér 99 %-át megérinti, mert sajnos a nézőtér 99%-ával megtörtént – még akkor is ha csak az életének egy-egy szakaszában -, hogy iszonyú egyedül marad ezzel a problémával.
Azért sem jó, mert bele lehet tekeredni, olyan erővel, hogy abból már tényleg baj lehet. Amikor az ember eljut odáig, hogy szuicid gondolatai vannak és tényleg nem akar már élni, és pluszban még érzi azt a terhet is, hogy azt is gondolja vele valami őrületes baj van, hogy miért nem érzi azt, amit kéne.
Szerintem azért fontos ez az előadás, mert mondhatjuk, hogy ez egy teljesen hétköznapi történet mégis közben óriási erővel szembesít engem is a depresszió elterjedtségével. Nagyon sokszor az előadások után kimegyek beszélgetni a nézőkkel és kiderül, hogy velük pontosan ez történt.
Fontosnak tartom még azért is, mert sokszor kérdezik, hogy gyerekeket elhozzanak-e? Vagy lehet-e ezt a témát eléjük vinni? Hogy a csudába ne lehetne!
Nemrég beszélgettem egy gyerekpszichológussal és azt mondta, hogy különösen a kamaszok hihetetlenül ‘maszkolnak’. A kamaszoknál nem lehet észre venni a depressziót, a szuicid gondolatokat, mert ők még jobban tudják a „jól vagyok” maszkot magukra venni.
A fiam osztályában volt rá lehetőség, hogy miután megnézték a darabot, egy nagyon komoly beszélgetésbe menjünk bele velük. Beszélgettem velük arról, hogy ha ezt időben felismeri az ember, és nem kezdi el rálapátolni magára azt a súlyú leplet, amivel ezt az egészet elfedi, akkor lehetne segíteni.
Ez ma már tényleg népbetegség és nem véletlen. Lehet, hogy valakinek mindene megvan, és mégis beszippantja ez az érzés. Pusztán olyan dolgok miatt elindulhat, hogy nem mondod ki, nem mondasz ki valamit. Megfelelsz. Vagy egyszerűen ott piszkál a gyermekkorodból egy érzés, amit nem tudsz hova tenni és egyszerűen köré kövülsz te magad, és egyszer csak valami elkezd szorítani. Tehát nagyon-nagyon fontos szerintem, hogy merjünk már erről beszélni vagy szakemberhez fordulni.
POKORNY LIÁNAK MI A KEDVENC DOLGA, AMI MIATT ÉRDEMES ÉLNI?
A gyermekem, Misi.
TE IS KAMASZ GYERMEKET NEVELSZ. HA EGY TANÁCSOT ADHATNÁL KAMASZ GYERMEKET NEVELŐ ÉDESANYÁKNAK, MI LENNE AZ?
Bízzon a gyermekében!
Bízzon benne, mert a kamasz tévedni fog és csinál hülyeséget, de neki egyetlen egy fontos. Az a legfontosabb talán, hogy a szülőn azt érezze, hogy nem fél, hanem hisz benne és bízik benne. Nagyon sokszor elkövetjük azt a hibát, hogy meg akarjuk óvni, meg védeni a tévedéstől, a hibától, nehogy baja essék, és elvesszük tőle tévedés lehetőségét. Márpedig számukra a leginkább az a fontos, hogy tévedhessenek és próbáljanak ki dolgokat és had jöjjenek rá maguk.
Ez nem azt jelenti, hogy nem kell velük beszélgetni.
A fiam mondott egy olyan gyönyörűt pont karácsony előtt a nagy bevásárlás közepette. Azt mondta, hogy azért kedvel engem, mert nem elvek szerint nevelem. Tehát, hogy nem azt mondom neki, hogy: – Ne cigarettázz, mert azt nem szabad, hanem hogy ha rágyújtana, akkor megkérdezném tőle, hogy erre miért van szükséged és beszélgetnénk róla.
HA HOLNAP REGGEL EGY SMS FOGADNA A TELEFONODON A SZEREPÁLMODDAL, MI LENNE AZ?
Soha nem volt. Ez is olyan érdekes. Szerintem ez nagy csapda a színészeknél, hogy azt hiszik, hogy van az a szerep, amit nekik el kell játszani és előfordul, hogy hatalmas tévedés, mert nem lesznek jók benne.
Mindig pont azt a szerepet kaptam meg, amin keresztül beszélni tudok az adott problémámról. Azt gondolom, hogy nem véletlenül talál meg engem éppen az a szerep. Hiszek abban, hogy nem véletlenül találkozom azokkal az emberekkel, akikkel, azzal a helyzettel és azzal a szereppel, amivel.